Elvegyülés Shanghaiban

Nézzük hát, hogy sikerült egy újabb napot eltöltenem magamra maradva a hétvégi Shanghaiban. Alapvetően a városban  nincs sok látnivaló, lassan kezdek a főbb darabok végére érni. Ettől függetlenül még nagyon élvezem a dolgot, ha csak simán leülök fél órára az utcasarokra, akkor is elég sok élmény ér. Elég nehezen szedtem össze magam reggel, de aztán csak nem hagytam magam – aludni otthon is lehet. Nekiindultam tehát

Úgy gondoltam ma különösebb cél nélkül barangolok majd Puxiban, Pudongra nem akartam átmenni, még kedden úgyis be kell mennem az irodába, utána pont marad egy pici időm elintézni az ott elintézendőket, és messzire sem akartam menni.

Elsőnek lesétáltam hát a Bundra, áprilisban úgyis csak a felén tudtam végigsétálni, gondoltam most megteszem elejétől a végéig. Sokan voltak, nagyon sokan. Ennek az egyetlen pozitív vonzata az volt, hogy nem minden árus és seftelő emberke engem támadt le, pedig voltak elegen. Hogy mik és kik? A teljesség igénye nélkül:

Sült polipos, pufiárus, gyümölcsárus néni, sárkányárus bácsi, elemes gyerekjátékkal kereskedő (labdás fóka, pörgő helikopter, kúszós-lövős katona, vakkantós kutyuska), nem elemes gyerekjátékkal kereskedő (földön szétplaccsanós takonyröfi, huzigálható kismacska), napos-felhős Bund fényképre téged retusáló laptopos ember, hálózatba kötött sárkányárus. A hónap slágere azonban mégis az egymásba rakható ördöglakat-karikákat áruló egyedek voltak, őket mindig legalább 20 ember vette körül tátott szájjal. 🙂 Szóval zajlott az élet.

A Bund végére érve eszembe jutott, hogy még nem vettem hűtőmágnest az én drágámnak – és a Bundon nem is volt. Egy helyet ismertem Shanghaiban, ahol biztosan minden turista-szuvenír kacatot megkapni – ez pedig a Yuyuan Garden környéke. Legalább tovább fejleszthetem borzalmas alkukészségemet. Alakul-alakul, a metódus már megy, már el is tudom húzni a dolgot jó 2-3 percig (ennyi legalább kell), a duzzogva elszaladás is megy, már csak egy dolog hiányzik: az elsőnek mondott áram mindig túl magasnak bizonyul. Na majd a ruhapiacon visszavágok… 🙂 Mindenesetre 3 hűtőmágnes 10 yuan alatt lett, egy legyezőt pedig feleannyiért vettem, mint a múltkor, szóval oké a dolog. Arról nem is beszélve, hogy van annyi rutinom, hogy pár utcára a turistás részektől próbálkozzam, nem a belső részen, ahol az induló ár (ami amúgy nem jelent nagyjából semmit) hatszorosa a kintinek. Ez az egyetlen dolog amúgy, ahol a raszizmust úgymond tetten érni Kínában, úgymond ránk van írva, hogy nem kínaiak vagyunk, ezért az induló ár a kínai induló ár minimum kétszerese (pedig egymással is keményen alkudnak ám!), amit, ha kínaiul kezdesz el beszélni, esetleg elsütöd, hogy 2-3 éve Kínában élsz, jelentős mértékben és hatékonyan lehet csökkenteni. Na az ekkor kapott árat kéne ilyenkor harmadolni-negyedelni és kedzeni a hisztizős-elszaladós alkut. Tehát elméletben már megy minden, de ez olyan, mint elméletben biciklizni tudni. 🙂

Miután mindent megvettem amit akartam, gyorsan eltávoztam a környékről, elkezdtem valami ebéd után vadászni. Végül egy kis ABC-ben kötöttem ki, ahol két a tegnapihoz hasonló bambuszlevélbe csavart rizs által oldottam meg a napi ebédemet olcsón. Egy gyönyörűen rendbetartott park volt az ABC mellett, főleg emiatt döntöttem úgy, hogy ott eszek, gondoltam a fűben ülve behammogom. Csak a parkőr nem értett egyet a véleményemmel, és ezt hangos sípolással adta tudtomra. Vettem a jelzést és kiültem a park szélére az utcasarokra, ahol az amerikai turisták megrökönyödve, a kínaiak meg gondolom “végre egy normális külföldi” ábrázattal mosolyogva néztek, ahogy lassan befaltam az ebédem és nézegettem a soha véget nem érő nyüzsgést.

Hazafele még terepszemlét tartottam az írószerboltban, csorgattam a nyálam a japán töltőtollakra, majd gyorsan kiszaladadtam, nehogy kísértésbe essek. Gonosz hely ez a Shanghai, még azt is vásárlásra készteti, aki amúgy utáljal. De halálosan komolyan, nagyon nehéz megállni, hogy ne menj be ilyen-olyan boltokba… Ezért haza is mentem a szállodába pihenni fél órát, lepakolni, és megtervezni a délutáni túrámat. Úgy gondoltam elmegyek, beszerzem a lassan végre körvonalazódó megfelelő szülinapi ajándékot öcsémnek és elmegyek a “Shanghai Urban Planning Exhibiton Center” nevű műintézménybe, ami egy 5 emeletes kiállítóterem arról, mit terveznek a várossal a következő években – és ez itt általában egyenlő azzal, hogy mi fog bekövetkezni.

Vettem magamnak egy nadrágot egy alkumentes kis boltban (1000 forintból amúgy hova alkudjak egy korrekt rövidnadrágból???), elbeszélgettem az eladó nénikkel kicsit, megdícsérték a kínai tudásom, üdvözölték a magyarokat – ezennel az üzenetet átadtam. Vicces volt amúgy a bolt, nem nagyon akart többnek látszani annál, ami, mindenen ott volt a copy márkás cimke egy-egy nagy márkáról és az árcédula jó magas dollárban kifejezett árról, a legszebb azonban az átragasztott méretmegjelölés, és az én katonai zöld nadrágomon a “Dark Blue w. Brown” színmegnevezés a cetlin. De hát ugye nem a cetliért vesszük a gatyát, hanem azért, mert a másik koszos, a mosatás meg a nadrág árának a fele meg amúgy is a bicajon gyorsan amortizálódnak. Az egyetlen szépséghiba a dologban az itthon felfedezett hiányzó gomblyuk – ez legyen életem legnagyobb problémája. 🙂

Az ajándékot nem túl könnyen, de levadásztam (és természetesen nem írom meg mi lett az, mert tudom, hogy az illető is olvassa ezt ;), majd pedig szépen elindultam a népi park felé, ahol a korábban említett kiálítóközpont található. Mivel -nem turistáknak szánt – közepén voltam, ezért a “copy watch? lady bar? masszádzsi?” megszólítások helyett a “Hello Sir, How do you do? How do you like Shanghai?” és hasonlók kezdtek el többségben lenni, tehát a lelkesen angolul tanuló és gyakorolni kívánó urakból ls hölgyek közeledtek. Udvariasan és röviden válaszolgattam és mentem tovább, aztán amikor a múzeumnál döbbenten vettem észre, hogy 5-kor zárnak és 5 múlt 5 perccel, akkor figyelmetlen voltam és nagyon elkapott két angolul tanulni akaró lány.

Nagyon nem akartak elengedni, átbeszéltük merre van Magyarország, milyen az időjárás, nálunk esik-e a hó, süt-e a nap a nyáron, a lányok nálunk is napernyővel mászkálnak ha süt a nap (persze, majd pont… mert ugye Kínában a fehér bőr a menő, az embereknek valamiért mindig az kell, ami nincs…), mit csinálok itt, kivel jöttem Shanghaiba, hol jártam még Kínában, milyen egyetemet végeztem, mikor végeztem, milyen jó dolgom van, hogy egyből egyetem után eljutottam külföldre (no itt kezdett gyanús lenni), van-e barátnőm, itt van-e velem (azt mondtam hogy nem, és innen már sínen voltak a csajok), ők is szeretnének külföldre menni, de olyan nehéz vízumot szerezni (itt már nem volt visszaút), Thaiföldön voltam-e már,  milyen jó lehet ott, mennének oda gyakorlatra szívesen megnézni a tengerpartot és a ladyboyokat, de Európába is mennének, mik a terveim ma estére (fáradt vagyok -> vacsora -> hotel), jaj hát ők nagyon ráérnek nincs-e kedvem elmenni velük inni valamit, vagy hasonló?

és itt szereltem le egy “bocs, de nem”-mel a két (amúgy nagyon udvarias és egyáltalán nem tolakodó) férjvadászt, és mentem tovább… Ebből azért ne azt a következtetést tessék levonni, hogy minden fiatal csaj menekülne el Kínából – de vannak azért, akinek nem elég egy nagy és valóban nagyon változatos ország, meg pár kis parkba bezsúfolva a világ, és már mennének világgá… de szerintem már nem kell sokáig várniuk.

Ezen és hasonlókon elmélkedtem esti vacsorám felett a már tegnap kinézett sushi-bárban, miközben körbe voltam véve jelenlegi életükkel láthatóan tökéletesen elégedett, nagyon divatos fiúkkal és lányokkal. Ezután hazafelé benéztem még egy-két DVD boltba, ahol jól megfér egymás mellett a hollywoodi film díszdobozos eredeti kiadása, a kalózmásolat kínai verzió, a helyi szappanopera és a legfrisseb fiú/lánycsapatok DVD lemezei mellett az állami TV által kiadott pártvezetői elmélkedések és előadások.

Egy biztos, Kínában is egyre jobbak a lehetőségek, így lassan többen akarnak külföldről idejönni, mint innen elmenni. Shanghaiban legalábbis biztosan így van. Az állam pedig örül, hiszen jelenleg a Shanghaiban lakó népesség mindössze 0,5%-a külföldi állampolgár (az azért már majdnem 100.000 ember), de ők a személyi jövedelemadó 15%-át fizetik…

Holnap ünnepnap, én pedig talán az eddigi legigazibb kínai élményemmel fogok szembesülni – ebéd egy kínai családnál, pontosabban Balázs korábbi Ayi-jánál (Ayi = házvezetőnő, gyerekgondozónő, mindenttudó, mindenben segítő és ezáltal nélkülözhetetlen néni)

Mai képek

Tags: , , , , ,

4 hozzászólás to “Elvegyülés Shanghaiban”

  1. papa szerint:

    Hello Peti!
    Megjöttünk Európa legnyugatibb sziklaszirtjétől,kellemesen napos nyári délelőtt is majdnem elfújt a szél, mi történik egy téli viharban? 10 – 15 cm magas pozsgás- örökzöld növényzet volt szúrós kúszófenyőkkel, és gyönyörű virágokkal, de a szél és az óceán ősereje fantasztikus volt!A völgyben a sziklákon jót lehetett napozni 50 – 80 méterre a sziklagerinctől, mint a hüllők.
    Nem akarod az esernyő- használatot kipróbálni? pusz , ne fázz meg ismét, a légkondihoz fel kell öltözni,egy könnyű pamutpulóvert célszerű a derekadra kötni vagy valami hasonló. PAPa

  2. Andi szerint:

    Szia Peti!
    Hát a medúzahajat elnézve látom,hogy kicsit le vannak maradva,az ugyanis az előző év divatja,ha nem az azelőttié itthon….:-) (nálunk nem sokan vállalták be,akik nem voltak fodrászversenyen modellek..)
    Szóval a sárkányok meg akárhogy is számolom 30-an vannak,úgyhogy ide vele!
    Legyen holnap is szép napot,már nem kell sokat aludi,csak 3at,aztán ha hazajöttél rá két hétre Bréma,de muzsikálok már akkor is ha itt leszel mellettem!
    Vigyázz magadra,puszillak!
    Manó

  3. Peti szerint:

    Picim,

    én már csak egyet alszom úgy igazán, a következőt meg a repülőn próbálom kivitelezni… Ha pedig hazamentem, rá 1 hétre lesz Bréma. 🙂
    Igyekszem elmenni még sárkányért (de ha nem 30 akkor én reptetem :)), az meg remélem kijött a sorok közül, hogy már 5 hűtőmágnest viszek Neked 🙂

    Puszi,
    P

  4. Mama szerint:

    Petyka!

    Én is kérek hűtőmágnest ha még lehet.

    Mama